A régi falusi háztartásokban a konyhában élte le az életét az egész család. Földbirtoktól, anyagi helyzettől függően lehetett akármilyen nagy házuk, számtalan “tisztaszobával”. Ezek a tisztaszobák szinte érinthetetlen szobák voltak, az ágyon gyönyörű, hímzett ágyneművel, az asztalon csipkefinom terítővel, a legszebb bútorokkal és a komódban sorakozó, nagy becsben tartott porcelánokkal. A mindennapok színtere szinte kizárólag a konyha volt. Oda be lehetett menni sáros csizmával, poros fapapucsban. Ott lehullhattak a morzsák a kövezett padlóra, sündöröghetett a lábak körül a kutya. Soha nem felejtem el az izgalmat, amit kislányként átéltem, amikor berohantam a nagyszüleim konyhájába. Mi már nagyvárosban laktunk, de minden iskolai és nyári szünetben, sőt sok hétvégén is lementünk. Én alig vártam, hogy beszaladhassak a konyhába, kihúzhassam a nagy, üveges tálalószekrény jobb alsó fiókját, ahová mami a csak nekem szánt, sokféle színű savanyú cukrot tartotta egy kis tálkában. Úgy tudtam örülni akkor, mintha az egész világot nyújtották volna felém abban a tálban.
Van, ami nem változik
Talán ezt az érzést őrzöm azóta is, mert most, évtizedekkel később a családommal tulajdonképpen mi is a konyhánkban élünk. Tisztaszobánk ugyan nincs – egy két és fél szobás lakásban, ahol az egyik a háló, a másik a gyereké, ez nehéz is lenne -, de a konyhánk viszonylag nagy, hatalmas üvegablaka van. Az ablak egy közeli park fáira néz, és mindig tele van fénnyel. Igazi családmeleg helyiség ez. A közös kuckózások, beszélgetések, anya-lánya sütések, esti házastársi borozgatások helye. Itt mindenki önmaga lehet, sírhat, dühönghet, félbe hagyhatja a szendvicsét, kiöntheti a kávéját.
Ezért volt olyan fontos, hogy a konyhánk pontosan úgy nézzen ki, amilyen szerepet betölt az életünkben: családi kuckó legyen. Óriási szerencsémre anyukám rajztanár, és nagyon kreatív is. Így vele együtt, közösen terveztük meg a berendezést. A lányom és a férjem a beszerzést és a munkálatokat irányították (a lányom egy nagy logisztikai zseni, ebben egyértelműen az apjára ütött).
A falusi, nagymamai örökség…
…mindannyiunk számára fontos volt, ezért kevertük a modern stílust a rusztikussal:
- A konyhabútor letisztult, a szekrények, a négy személyes étkezőasztal és a járólap is a régiesre koptatott halványkék és a bézs színeiben játszanak.
- A konyha falait is kihasználtuk, néhány olcsó tároló, rúd és kampó segítségével a serpenyők, a szedőkanalak, a fedők és egy majdnem száz éves tésztaszűrő is remek helyet kaptak.
- Anyám a pincéjéből előásott néhány rég elfeledett, fémcsőrös szódásüveget, egy-két hatalmas, ma már antiknak számító fakanalat, és egy olyan régi palacsintasütőt, ami talán az első világháborúban is látott már palacsintát.
A modern, mégis hagyományos konyha – stílus és praktikum nem zárják ki egymást
A végeredmény tényleg kuckós, egyúttal praktikus és gyönyörű lett. A férjemnek köszönhetően nagyon baráti áron sikerült berendezni mindennapjaink legfontosabb életterét. A konyha helyet ad a réginek és az újnak, a családi gyökereinknek. A modern, indukciós sütőlappal és az okos-mosogatógéppel pedig a 21. századnak is. Minden kényelmes, minden kézre áll, és persze mindenki állandóan itt nyüzsög. Azért a hangulat mellett a biztonság is szerepet játszik. Ennek a helyiségnek a szellemisége valahol ezt is sugallja, így a konyhai eszközök megbecsülésében a vásárlói gondoskodás, a kiterjesztett garancia is szerepet kapott.
Ideje hagyományt teremteni
Amikor a lányom legutóbb a konyhaasztal mellé kuporodva, egy pillangómintás Zsolnay kávéscsészébe sírta bele a szerelmi bánatát, arra gondoltam: az anyai szeretetemen és támogatásomon kívül olyan szívesen adnék most neki egy-két szemet a nagymamám feledhetetlen, ragadós savanyú cukrából. Abból a gyerekkori, remegő boldogságból, amit az az édesség jelentett nekem. Biztos voltam benne, hogy az a múltbeli boldogság-löket a lányomat is megvigasztalná.